Lássuk nyáron is! Ez volt a jelszó, amikor Bács-Kiskun megyében ismételten a Nagy-érhez és a Csárda-halomhoz irányoztuk a fekete Fordot. Utak találkozásánál, Dunatetétlen szélén jártunk. A Nagy-ér, a valamikor bőszen meanderező Duna egyik ránk maradt, lefűződő fattyúága, tavaly januárban éppen jégbe fagyott. A földtörténeti pleisztocén korban kialakult csatorna most vadregényes képét mutatta - annak ellenére, hogy utóbb antropogén hatások formáltak, kialakítva a mában kissé steril, de génjeiben ősi megjelenését. (Hogy akkori elkápráztatott önmagam idézzem.) Élővilága gazdag, főként békapopulációi hallatták hangjukat. Ugyanakkor erőteljesen az eutrofizáció jeleit mutatja. A Nagy-ér mellett emelkedik a Csárda-halom. Az anakronisztikus kifejezéssel kunhalomnak nevezett magaslat. Azaz annak maradéka, hiszen a távoli történelmi múlt emlékét a történelmi közelmúlt szereplői építőanyagként alkalmazták, a közút kiépítésének akadályát látták benne, valamint a mezőgazdasági tevékenység erősített rá a természetes erózióra. A halmok szerepe eltérő volt: településként, sírhalomként, őrtoronyként, határjelzőként, kivégző-, vagy épp szertartási helyszínként egyaránt szolgálhattak. Lehetnek őskori, ókori vagy középkori eredetűek, és lehet köztük olyan, amely ténylegesen a kunokhoz köthető. Kedves régész-néprajzos ismerősünk, Kustár Rozália kutatásai alapján a Csárda-halom környezetében szarmata település feküdt. Mai elnevezése egykori fogadóját idézi. Sáncszerű maradékának csúcsán a geodéták vízszintes földmérési alappontot helyeztek el.
