A Rezsabek Nándor ScienceBlog szakmai partnere, a Galileo Webcast tudományos tartalomszolgáltató csatorna tegnapi élő adásának (Veres Gábor, ELTE TTK, Atomfizikai Tanszék: Mit talált a Nagy Hadronütköztető a Higgs-bozon felfedezése óta?, ELTE „Atomoktól a csillagokig” előadássorozat, https://fb.watch/8vPTmzK8iG/) felvezetéseként kedves barátom, a szintén a szakmai partnereim sorában található Parallaxis szerkesztője, Vincze Miklós fizikus egy remekbe szabott rapid összefoglalót adott a nemrég megítélt fizikai Nobel-díj kapcsán. Miki ráadásul közösségi média felületén (https://www.facebook.com/miklos.vincze.16) is utalt arra a tényre, hogy a háromból két díjazott bizony a klímaváltozással kapcsolatos kutatásaiért kapta a Svéd Királyi Tudományos Akadémia rangos elismerését („for the physical modelling of Earth’s climate, quantifying variability and reliably predicting global warming”). Mindez zene füleimnek! Megerősíti azt, amit jómagam is évek óta képviselek, hogy az interdiszciplináris jellegű környezettudomány fontossága és jelentősége jóval nagyobb, mint sokszor gondolnánk, környezeti fizikai alapjai pedig a „hard” társtudományokhoz nagyon szorosan hozzákapcsolják. Alkalmazott környezetkutatóként, környezettant oktató főiskola tanszéki munkatársaként és oktatójaként is választ ad arra a sokszor szakmai körökből is sugallt dilemmára, hogy miért került is be a környezettan, illetve a környezettudomány a hagyományos felsőoktatási természettudományos alap- és mesterszakok mellé néhány esztendővel ezelőtt. A 2021-es Nobel-díj kapcsán most már mindenkinek egyértelmű lehet: a szakterület korántsem a „futottak még” kategóriát képviseli. Amellett, hogy a természettudományok tekintetében a napi sajtóban eddig is a környezettudomány hírei felülreprezentáltak voltak (természeti csapások, havaria események, környezetkárosítások, globális felmelegedés, fajok kihalása, vagy éppen meteorithullások / -becsapódások), Syukuro Manabe és Klaus Hasselmann kitüntetései után immáron mély szakmaisága sem kérdőjelezhető meg.