Adriai kaland
Az elveszett bolygógömb nyomában
◊◊◊◊
Az elmúlt napok hűvös, záporokkal tarkított időjárása után üdítőleg hatott a hőmérő higanyszálának emelkedése. Josip már a vízbe is bemerészkedett. A rogoznicai Adria spliti otthonánál is tisztább vízzel szolgált. Legalábbis ilyen érzése volt. Bele is vetette magát! Már nem érdekelte, mennyire hideg, gyors tempóval szelte a szelíd hullámokat. Több tucat métert tempózva megpihent. Óvatosan tekingetett a kristálytiszta víz miatt könnyedén látható tengerfenékre. Dalmátként jól ismerte azokat a tengeri sünöket, amikre már minden idelátogató turista is felkészül, és gumipapucs nélkül meg sem próbálkozik az adriai kalanddal. A tengeri sünök, latinul echinoidea névre hallgatnak, a tüskésbőrűek törzsének egyik osztályát képviselik. Jellegzetes fekete és gömbölyded formájuk jóval inkább emlékeztet valamilyen egzotikus növényre, mintsem állatra. Szerencsére elkerülte a lába közelében burjánzó telepüket. A tiszta ég betekintést engedett a rogoznicai partvidék szépségeibe. Három sziget látszott a nem túl messzi távolban. A legnagyobb Jaz volt, a legtávolabbi Svilan, legközelebb Lukvenjak helyezkedett el. Néhány kilométerre Mulo, a világítótorony szórta fényét. Mint egy csillaghalál után megmaradt neutroncsillag pulzárja, szabályos időközönkénti fénykévékkel pásztázva a környéket.
◊◊◊◊
Az aznapi fürdőzésnél ismét ellenállhatatlan vágyat érzett az új, az ismeretlen meghódítására. Az első futó élmények után az apró Lukvenjak szigetet már többször is végigpásztázta a kettőscsillagok vizsgálatára kiválóan alkalmas tízszeres nagyítású és ötven centiméteres objektívvel szerelt binokulárjával. Néhány gumicsónakjával arra vetődött, fürdőnadrágos nyaraló mellett az emberi jelenlétnek mindösszesen egyetlen bizonyítékát fedezte fel: egy kőépületet. A távcsőben is feltűnt, hogy a ház nem a környéken megszokott és egyeduralkodó mediterrán otthon. Masszív falaival, toronyszerűen kiképzett balkonjaival sokkal inkább egy erődítményre hasonlított. Josip bátor, gyakran vakmerő, volt. Most is. A strand mellett kikötött, a félénk turisták utaztatására édesapjának unokatestvére által „üzemeltetett” gumicsónakba ugrott. Kimerte a beszivárgott sós vizet, eloldotta a kötelet, és evezőit munkára fogva elindult. Húszpercnyi manőverezés után érte el a szigetet. Időközben a szintén a felfedezés vágya által hajtott olasz turisták továbbálltak, csónakjaikkal Rogoznica part menti büféjének, a Bambinak véve az irányt. Elviselhetetlen (ők így mondták) szomjúkat enyhítendő. Látszólag egyedül volt a szigeten. Megkötötte alkalmi „hajóját”, és gyalogosan indult útnak. A parti kövekről egy kitaposott földútra lépett, amely zöldellő pálmasor mellett a távcsőben látott épülethez vezetett. Tulajdonosának rézből készült névtábláját jól olvashatóan szegezték a Josip által félmázsásnak becsült fémajtóra. Az állt rajta: Greber Pomerin. Utána titulusa is szerepelt: csillagász adjunktus. Csillagász! Hiszen ő is az, ha csak műkedvelő is, de csillagász.
◊◊◊◊
És tudod már, mi leszel, ha nagy leszel? – tette fel a fiatalság által annyira gyűlölt kérdést Greber. Jól tudta: erre nem létezik értelmes válasz. Hiszen ezt még a felnőttek sem mindig tudják, hát még az ifjak, akik most indultak el az élet országútján. Gyere, mutatok valami érdekeset – mondta Josipnak, hogy a tudatosan provokatív kérdés után visszaterelje párbeszédüket abba a bizalommal teljes mederbe, ami időnként kialakul ifjú és idős között. Létezik ugyanis barátság akár több évtizedes korkülönbség ellenére is. Amikor két ember a tudásszint, a családi háttér és társadalmi pozíciótól függetlenedve azonos hullámhosszra hangolódik valamilyen fizikailag megmagyarázhatatlan jelenség eredményeként. Greber előreindult, és a tágas ebédlő sarkából nyíló ajtóhoz vezette Josipot. – Ez hova visz? – tette fel a kérdést. – Mindjárt meglátod! – érkezett a gyors válasz. Greber Pomerin egy zseblámpával előre indult. Egy csigalépcső vezetett le a pókhálós falak mentén, a mélybe. Egy pincébe érkeztek. Egy olyan pincébe, melyet művészien faragott oszlopok tartottak. – Még a rómaiak építették. Amit itt látsz, közel 1700 esztendős. Nagyapám ásta ki, aki régész volt, majd nyugdíjas évei után egyetemi engedéllyel itt építkezhetett a szigeten. Római pénzeket is talált, a despota Hadrianus császár idejéből.
◊◊◊◊
Pomorinnal útnak indultak Mulo irányába. Micsoda technikai fejlődés! Szó sem volt már a széljárásnak kitett gumicsónakról vagy valamilyen fából eszkábált lélekvesztőről. Egy három esztendővel korábban gyártott, az Iridium műholdrendszer jeleivel navigáló és az avatatlan szemlélőnek meghatározhatatlan kütyüivel felszerelt motorcsónak anyósülésében foglalt helyet Josip. Gregor biztos kézzel kormányzott. Lassan a torony által lőtt sugarak kézzel foghatóvá váltak. A csillagász pár száz méterre lelassította a járművet, és alapjárathoz közeli sebességgel vezérelte tovább, nehogy expedíciójuk idő előtt kiteregesse adu ászát. A világítótornyot majdnem megkerülve láthatóvá vált az, amit a távolból csak reflektorainak fénye adott hírül az elmúlt estéken. Egy kisebb hajó volt az, Docler névre hallgatott. A szakállas kormányos fülkéjében szunyókált. Rajta kívül senki nem látszott. Ekkor azonban hirtelen két rövidnadrágos, sportcipőt és lila pólót viselő, tüsire nyírt frizurájú alak sziluettje tűnt fel, majd fizikai valójukban is láthatóvá váltak, miután Josipék hajója lassan továbbsiklott. Lázasan pakoltak egy méretes, fémből hegesztett ládába. Nem vették észre őket, ugyanis egymással perlekedtek, nyomdafestéket nem tűrő hangon. Mindeközben régi fémtárgyakat hajigáltak, mázas cserépedényeket – már jóval óvatosabban – rakosgattak, legvégül egy különös szerkezetet, egy gömbszerű mechanizmust pakoltak ládájukba. Utóbbit érdekes módon a tányéroknál és ivóedényeknél is óvatosabban. Amikor megtelt, jelentős erőkifejtéssel a hajó felé vonszolták zsákmányukat. Majd egy-egy lapáttal a világítótorony előterében ásott gödröt finom part menti homokkal fedték el, és kövekkel szórták be. Az időközben felébredt, de még mindig álmosan sóhajtozó kapitánnyal felemelték a fémládát a hajó tatjára, és a pillanatok alatt a maximális sebességre felgyorsított járművet az északnyugati irányban elnyelte a horizont.
◊◊◊◊
2012 [Részlet.]
(Rezsabek Nándor:
Bolygó-etűd. Lírikus és epikus szilánkok. Budapest, 2017. Aura Kiadó. Részlet.)