Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek máig idegen a "Tisza-tó" elnevezés, és aki számára a hatalmas felszíni víztest juszt is "Kiskörei víztározó". Még gyermekként így szoktam meg, és az 1988-as, alapvetően a turisztikai PR-t szolgáló keresztség sem befolyásolta talán dogmatikusnak tűnő hitelveimet. De a lényeg nem ez, és a tényen sem változtat: 1973-ban a Tisza-folyó mesterséges felduzzasztásával Közép-Európa második legnagyobb, 33 km hosszúságú állóvizet "hozták létre". Északnyugati szegletében terpeszkedik ennek "műszaki eszköze", a duzzasztómű; az évi 100 millió kWh-át meghaladó mennyiségű villamosenergiát termelő vízerőmű; továbbá a tiszai közlekedést szolgáló, 1000 t feletti járgányokat is kiszolgáló hajózsilip. Monumentális létesítményegyüttes, meghiszem azt. Nagysága a környéket gyalog bebarangolva érződik át leginkább.
Ha már környezettudományi kalandozás: a tó kiemelt ökoturizmus-lehetőségei jól ismertek az egyszeri látogató számára is. Ez pedig a mostani körülmények között is kiemelt fejlesztési cél. Így én is belefutottam az ún. Kiskörei hallépcső "turisztikai frissítő pont és biciklis állomás" építkezésébe. Ennek vírus utáni távlatai is felsejlenek. A 2014-ben kialakított, ökológiai folyosóként a halaknak a tó és folyó közötti útját segítő hallépcső "fogadóépületében" feltétlenül le kell menni annak kémlelőablakához... ha már webkamerája napok óta nem működik... Majd Heves (Kisköre) és Jász-Nagykun-Szolnok (Abádszalók) megye határán egyensúlyozva el kell sétálni az összességében 10,6 m-es szintkülönbségű, gyors esésű, lépcsőzetes megoldású, 1371 m hosszúságú folyópartján - ahol az amurgébtől a magyar bucón át a széles durbincsig siklanak halfajai.
