Kezemben forgatom a Fővárosi Állat- és Növénykert 1978-as kiadású prospektusát. S bár a 63 oldalas útmutatót leginkább négy évtizede lapozgattam, mit sem feledtem gyermekként látott képanyagát. Belém ivódott, vele együtt az akkori, hetvenes évek végi Állatkert-érzés. Az elmúlt időben pedig valahogy mindig ennek nyomait, és ezekkel kart a karba öltve járó rejtett kincseit kerestem - nem az oroszlánt és a majmot csatárláncban megrohamozó tömegek széles útját járva. Minderről három korábbi blogbejegyzésem is szólt. Most, hogy a vírushelyzeti szigorítások enyhültével (védettségi kártyával) újra kinyitott a patinás intézmény, mielőbb menni kellett. Hiányzott. A főkaputól jobbra fordulva található egyik kedvenc helyem: az egykori igazgatók szobrai mögötti, egészen a mai Piknik parkig zöldellő, balkéz fele eső a buja növényzetű (számomra) rejtekadó erdő. Ne feledjük, az „Állatkert” Növénykert egyben! Ilyenkor, tavasztájt pompázik vegetációja. Itt áll egyik oltalmat jelölő táblája is: ugyanis a Fővárosi Állat- és Növénykert természetvédelmi terület ott szerepel az országos jelentőségű, egyedi jogszabállyal védett természeti területek listáján.