Az elmúlt hetekben szisztematikusan végigmoziztam a hazai természetfilmezés talán legnagyobb egyéniségének, Rockenbauer Pálnak (1933-1987) az ikonikus „Másfélmillió lépés Magyarországon” című sorozatát. Ha lúd, legyen kövér, így ennek már kevésbé revelációszerű folytatásából, az „…és még egymillió lépés”-ből is megnéztem több epizódot. Mindez számtalan gyermek- és ifjúkori emléket idézett fel, hiszen akkoriban a másfél csatornányi hazai televíziós kínálatban nem veszett el az értéktelen tartalmak között, és megszámlálhatatlan ismétlései tudattalanul is belémvésték zenéjét, kilométer-számláló kerekét, a kéktúra mentén a vidéki Magyarországot bemutató forgatási helyszíneit. Rockenbauer azonban nemcsak televíziósként, de olvasmányos köteteiben is terjesztette a földrajzi ismereteket, sok egyéb nyalánkságok mellett még az Antarktiszt is megjárta. Így vált számomra Juhász Árpád és Tasnádi Kubacska András mellett a 20. század legkedvesebb földtudományi ismeretterjesztőjévé.
Az ugyancsak világutazó Balogh János (1913-2002) ökológushoz áttételesen személyes szálak is fűznek. Alma materére, a fasori evangélikus gimnáziumra néző egykori erzsébetvárosi lakóházamban kedves ismerősöm és gyakori beszélgetőtársam volt Pálma néni, az akadémikus sógornője. Tőle kaptam a posztumusz napvilágot látott „Túrkevétől Óceániáig” című életrajzi kötetét, és azóta már tudománytörténeti emlékként őrzöm gyűjteményében a család által kiadott gyászjelentését. Az akadémikus halála után nem sokkal Pálma néni visszatért Ausztráliába, ahol korábban is élt, és legközelebbi rokonai laktak, majd őt a halál ott érte. Sógorának, Balogh Jánosnak az emlékezetét utóbb egy másik szál erősítette fel bennem: alkalmazott környezetkutatóként tudatosult, hogy természet- és klímavédelmi, valamint fenntarthatósági vonatkozásban gondolataival mennyire megelőzte korát, könyveiben, filmjeiben jóval mások előtt hívta fel ezek kihívásaira a hazai szakma és társadalom figyelmét.
A két sors, a két személyiség most ér össze: közös munkájuk révén. 1974-ben mutatta be tévé a Magyar Televízió és a Hungarofilm által, a Mafilm közreműködésével készített természetfilmet, „A napsugár nyomában” című alkotást. A forgatókönyvet Balogh János, valamint a rendező Rockenbauer Pál közösen jegyezte. Jó jel, hogy az Apollo-13 kozmikus útjának felemlegetése a sorozat felvezetése, és valóban, a korszakra jellemző (amúgy általam imádott) akadémikus jellegű fehérköpenyes-ismeretterjesztés pillanatok alatt csap át mai szemmel is korszerűbe. 13 részen át földrajz, földtan, környezettan, ökológia sorjázik az ikonikus nemzetközi helyszíneken leforgatott képkockákon. A filmsorozatban nemcsak az jön be, hogy környészként számomra fontosak a témafelvetések, releváns a tartalom, de az is, hogy mint produkció, hallatlanul nívósra sikeredett. Nem véletlen, hogy akkoriban több nemzetközi díjjal is jutalmazták az alkotást. És ahogyan minden jó tudománynépszerűsítő filmben, itt is kezén fogja, epizódról epizódra vezeti az embert a muzsika. A filmzenét összeállító Holecska Katalin jó érzékkel nyúlt olyan klasszikusok tartalomhoz illeszkedő tételeihez, mint Ennio Morricone, a Chicago, a Pink Floyd, vagy éppen Santana. Aki kedvet kapott „A napsugár nyomában” megtekintéséhez, a sorozat (majdnem összes) epizódját megtalálja a videómegosztó portálokon.