Kapolcs kapcsán dohogtam már... A Veszprém vármegyei kistelepülésen ugyanis minden a művészieskedő, ál-népi és ál-kézműves zsibvásárok körül forog, ellenben a korábbi Királykőnél tett látogatáskor kiderült, a természeti értékekre messze nem fordítanak kellő figyelmet. Mindez a község átellenben magasodó másik tűzhányója, a Déli-Bakonyban 380 m-el a tengerszint fölé magasodó Bondoró-hegy kapcsán hatványozottan igaz. A meghódításához vezető kiindulási pont csak a forgalmas főút mentén hosszan és életveszélyesen sétálva közelíthető. Kizárólag a netes kommentszekció félinfói segítenek azzal, hogy a 31-es kilométerkőtől 100 m-re telepített sorompótól start észak felé. Innen sehol egy információs tábla, nincs turistajelzés, de még ösvény se. A kedvenc OpenStreetMap is elesett. Szomorú látni, hogy a fakitermelés dúlás-szerű. Az ikonikus Pokol-likhez tényleg csak a sokéves tapasztalat és megérzés, továbbá egy tökös erdőkerülő maszek feliratai segítenek irányba állni. A környezet ellenben igazán vadregényes. A susnyáson többször is átvágva egy patakmederben lehet továbbhaladni. A kihunyt vulkán bazaltja világosszürke; egykor a megszokotthoz képest lassabban hűlt, hiszen mind a szálkőzetben, mint a lejtőtörmelékben hatalmas fekete spinellek, helyenként zöldessárga olivinek terpeszkednek. A barlangbejárat misztikus, összezáródó lombkoronaszinttel, párás félhomállyal, majd belépve tényleg „pokoli” sötétséggel, falon függő (édi) denevérrel. Valamelyik klasszikus norvég black metal banda klipjét is bátran forgathatták volna itt. Még talán autentikusabb, de bizton szórakoztatóbb lenne, mint a népiesch parasztvakítás-cunami a faluközpontban...
