Barangolásom a Naprendszerben

Célpont a Föld

Van valami sorszerű abban, hogy amikor szeptember 9-én este régi albireós észlelőtársamhoz, Tóth Miklóshoz igyekszem Rákospalotára, a villamosmegállóban a Csillagászi Intézet tudományos tanácsadójával, Tóth Imrével futok össze. Akinek remek Hubble űrtávcsöves - marsos - szaturnuszos írását épp előtte nap közöltük a Planetology.hu szakportálon. Utolsó könyvemhez írt előszava pedig bennem lüktet azóta is. Ráadásul kapok néhány jótanácsot a tervezett észlelés nagyításait illetően, majd elválunk, mert befut a jármű.

Célpont a Szaturnusz

Az induláskori remek ég ekkorra már szörnyű. Mondhatni, a nyári borult holdfogyatkozás-rém szinte előbb kelt, mint maga a Szaturnusz. Azért idővel elő-előbukkan az égitest, hosszabb-rövidebb időszakokra derült. A 150/750-as Celestron OmniXLT 150 Newton-reflektoron a 85x-es és 125x-es nagyításokat váltogatjuk. A kegyelmi pillanatokban szinte lebeg az égbolton, úszógumijával, a gyűrűvel övezve. Mesés látvány. A Titan mellett feltűnik a második legnagyobb hold, az 1500 km-es Rhea is.  

Célpont a  Mars

Dettó. Mikor végre derült, erős is fénye.  Miki  a következő oppozícióra biztosan vesz megfelelő bolygószűrőt az amúgy remek képalkotású műszeréhez. A Marson már oszlik a porvihar, a Földtől távolodóban, de épp a napközelség előtt az égitest. Egy részlet azért megadatik. A Syrtis Maior szörnyetege be-bevillan egy-egy pillanatra. Van valami sorsszerű abban, hogy az egykor síkságnak vélt albedo-alakzat valódi felszíni részletként egy hatalmas pajzsvulkán. A sok „véletlennek” bizonyára van valamilyen magasztos oka. Szeretném hinni.