A földi biológiai folyamatok működésének alapfeltétele a H2O kémiai képlettel leírt vegyület, a víz jelenléte. Bolygónkon megtaláljuk folyó- és állóvizek formájában, jégbe fagyva, légnemű halmazállapotban, valamint az élő organizmusok, így saját testünk összetevőjeként. A Naprendszer élettelen égitestjein is rábukkanhatunk. Szilárd formában a Hold pólusközeli, örökké hideg krátereinek mélyén, a Mars jégsapkáiban, az üstökösök magjában. Folyékony állapotban - az Antarktisz Vosztok tavához hasonlóan - a Jupiter holdjain, így az Europa a vastag jégtakarója alatt, továbbá gejzírek által kilövellve a Szaturnusz Enceladus-án. Ugyanakkor felszíni folyadék - a Földön kívül - kizárólag a gyűrűs bolygó vastag felhőzettel fedett Titán holdján hullámzik: számunkra oly’ idegen szénhidrogén tavak és tengerek formájában. Ha a földi állóvizek tekintetében vizsgálódásunk tárgyát földrajzi értelemben szűkítjük, történelmi határokba ütközünk: Trianonnal elvesztettük tengeri kapcsolódásunkat. Ha viszont geokronológiai értelemben tágítjuk, a mai Magyarország területén is tengernyomokra bukkanunk. A Balaton-felvidéki Káli-medence több települése is az egykor itt hullámzó Pannon-tenger lenyomatát őrzi. A leglátványosabb a festői Szentbékkálla határában elterülő kőtenger: hatalmas sziklák egymás hegyén-hátán, ahol akár hosszú sétát is tehetünk „partvidékén”. Alapját az egykori tengeri homok- és kavicsüledék, homokturzások képezték. Ezt aztán újabb több millió éves folyamat részeként kovás oldatok járták át, és „kőkeménnyé” cementálták. Mindeközben a megmaradt, lazább homokos összetevők az erózió martalékává váltak. Az óriás sziklák közül érdekességével is kiemelkedik a több tonnás Kelemen-kő, mely az úgynevezett ingókövek közé tartozik. Nehéz megítélni, hogy rajta hintázva, vagy éppenséggel alatta állva érzi magát kellemetlenebbül az ember, bár kétségtelenül érdekes élmény kipróbálni a hatalmas „mérleghintát”.
