A Zsámbéki-medencét órajárás szerint a Gerecse, a Visegrádi-hegység, a Budai-hegység, a Velencei-hegység és a Vértes magaslatai ölelik. De bőven elég, ha a névadó település kultikussá vált szakrális emlékének, a Romtemplomnak déli mellékhajója mellől tekintünk alá, hiszen a hegykoszorúnál mélyebb térszinten is tökéletesen kirajzolódik lapályos területe. A földrajzi behatárolást egy másik szálon folytatva elmondhatjuk azt is, hogy a Zsámbéki-medence kistáj a Dunántúli-középhegységnek mint nagytájnak, valamint a Dunazug-hegyvidéknek mint középtájnak képezi részét. Közigazgatásilag pedig egykor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez, napjainkban Pest megyéhez tartozik. No, de nem véletlenül említettem a 13. században emelt istenháza déli traktusát. Északon ugyanis nemhogy mellékhajója, de főhajója sincs már a román és gótikus stíl vízválasztóján fogant templomnak! Ennek pedig földtani magyarázata van. Bár hazánk a földrengések kipattanásának lehetőségét tekintve „csak” a közepesen veszélyeztetett országok közé sorolható, az írott történelem során időnként találkozhattunk a szeizmikus aktivitás pusztító erejével. Attól függetlenül, hogy Zsámbékhoz legközelebb a Darnó tektonikai vonal húzódik, a Móri-árok és Hurbanovo-Diósjenő-vonalak metszéspontjában kipattant 1763-as földmozgás döntötte le északi főfalát. A Komáromhoz közeli epicentrumú rengés a Richter skála szerinti 6,3 magnitúdós volt, és a mai szlovák határ mentén - szomorú hazai rekordként - 63 halálos áldozatot követelt. Aki pedig a Zsámbéki-medence első számú látványosságát eredeti formájában is szeretné látni, zarándokoljon el a fővárosban a XIII. kerületi Lehel tér 1933-ban felszentelt Árpád-házi Szent Margit plébániatemplomához, amely hű mása a Zsámbék Romtemplomának.
