A fővárosi Hős utca valóságos fogalom. A gettó, a drogkereskedelem és az embertelen lét szinonimája. Igazi magyar abszurd, hogy a X. kerület Laposdűlő városrészéhez tartozó közterületen hon- és rendvédelmi laktanyák és infrastruktúrák közvetlen szomszédságában sok évtizeden át volt valódi életveszély végigsétálni. Arról ne is beszéljünk, hogy ezeket az épületeket anno a Székesfőváros építtette, Budapest címere most is ott díszeleg a házfalakon.
Nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor középiskolai osztálytársam és barátom, Pezsó, több mint három évtizede katonaéveit a Hős utcai laktanyában töltötte, már akkor is észnél kellett lenni a látogatás után hazafele menet. Akkor mindenki úgy hitte, nincs lejjebb. De volt. Szolgáljunk minderre társadalomföldrajzi magyarázattal. Az ekkoriban induló tömbrehabilitációk a belváros-közeli, VIII-IX. kerületi slum-negyedeket megújították, valamint az ottani iparterületeket is revitalizálták. Ennek eredményeképp a korábbi szub- és dezurbanizáció során a Budapest szélére vagy a településen kívülre költözött jómódú szülök gyermekei ide áramoltak vissza. Bekövetkezett dzsentrifikációjuk, valamint a városrészek reurbanizációja. Az ottani alacsonyabb státuszú lakosság pedig többek között a Hős utcai (és Illatos úti), már eleve az 1930-as években a szegény néprétegek számára felhúzott háztömbökben jelent meg. A spirál pedig lefele vitte őket, a nyomor és a bűnözés még mélyebb bugyraiba.
A Hős utcai fények lassan ugyan kihunynak, a kőbányai nyomornegyed felszámolásokról sokszor ír a napisajtó, de mindezek ellenére továbbra is világítanak pár lakásban, a bontások sem indultak meg. Viszont tény, haladtak a kisajátítások-kivásárlások, a környék elcsendesedett, az esti vizit során feltűnő néhány kósza járókelő már ártalmatlannak tűnt.
