A mostani turné nyitóállomása volt Budapest, a nagy érdeklődésre való tekintettel végül két totál telt házas fellépéssel, melyek közül én a második, május 28-is showt élvezhettem. Az előzenekar, a Halestorm nem az én zenei világom, viszont tény, Lzzy óriási tehetség, és tényleg remekül muzsikáltak. Mivel a Maiden mostani fellépéssorozata a banda létezésének 50. évfordulójára emlékezik, így ők a korai lemezek anyagára építettek, így a setlist nem is nagyon lehetett más most az Arénában, mint 37 éve az MTK pályán.
Azon a fellépésen viszont „csak” a Seventh Son általam annyira szeretett díszletei voltak a színpadon, most pedig a legmodernebb technikával nótáról nótára megidézték az egykori lemezek borítóit, színpadképeit, az adott számok tartalmát. Részletesen leírni mindezt képtelenség, ez látni kellett, vagy valamilyen videómegosztón utóbb vissza kell nézni. Ahogy a jelen ismertető címében is írtam, a Seventh Son of a Seventh Son jégbe fagyott, kriogén időszakától a Somewhere in Time futurisztikus antropocén korszakáig terjedt mindez.
Egyedül a hangzásra lehet panasz. Túlvezérelt massza volt, így azok, akik esetleg ott hallották először a klasszikus számokat, nem feltétlenül kötöttek velük barátságot. Aki ellenben életművük jó ismerője volt, a koncert minden egyéb remek tényezője miatt túl tudott lendülni ezen.
A dalok maguk változatosak voltak. Nyilván, még ez az korai időszak is annyi albumot és számot jelent, hogy még egy best of válogatás sem könnyű. Voltak Paul Di’Annos remekek éppúgy, mint a Bruce-féle albumok kincsei. Mondjuk, kedvenc albumomról, a Somewhere-ről lehetett volna több is, illetve a szerintem egyáltalán nem rossz, de annyi kritikával illetett No Prayer for the Dyingról egyáltalán bármi, azért nem lehetett panaszunk.
A zenészek pedig idősen is fazonok, iszonyú energiával. Steve Harris, Dave Murray, Adrian Smith, Janick Gers felett mintha megállt volna az idő. A beugró új turnédobos, Simon Dawson remek játékával pillanatok alatt elnyerte a rajongók szeretetét. A többméteres Eddie - a csapat kabala-szörnye - pedig a nóták tartalmához kötődő göncökben többször is a színpadon riogatott.
Az pedig, amit Dickinson művelt, utánozhatatlan. A legmagasabb hangokat már nem hozza, de remek színészi képességeivel szinte előadta a szövegek tartalmát, valamint a lelkes közönséget is rendre aktivizálta a rockkoncerteken szokásos módon.
A Maiden tagjai láthatóan legjobban a hosszabb lélegzetű, epikus művek hangszeres betétjeit élvezték. Mi pedig mindent, hiszen ez egy tökéletes fellépés volt, a mai tingli-tangli és trágya zenék, valamint semmit érő celebek világában igazi heavy metallal és (mindig szerény) rocksztárokkal.