A kereken fél évszázados „Csak egyetlen Föld van, Egy kicsiny bolygó karbantartási gondjai” magyar nyelven 1975-ben került az olvasók kezébe. Barbara Ward és René Dubos munkájának fülszövege szerint „első ízben tesz kísérletet arra, hogy környezeti problémáinkat ne csak általánosságban tárgyalja, hanem társadalmi, közgazdasági és politikai vonatkozásaikkal együtt, ne szorítkozzék csupán a környezetszennyezés kérdésére”. S valóban, az van benne, amit környezettan szakon mi magunk is oktatunk: U Thant, az ENSZ főtitkára 1969-ben felhívta a világ közvéleményének figyelmét az emberi környezeti válságára, a globálissá váló környezeti problémák súlyosságára, és ennek eredményeként 113 ország részvételével 1972-ben Stockholmban tartották meg "Az Emberi Környezet ENSZ Konferenciáját". De folytatva a fülszöveget: „A könyvet az ENSZ környezetvédelmi konferenciájának főtitkára megbízásából írták, hogy az 1972 júniusában Stockholmban megtartott konferencia számára anyagot biztosítsanak, és mintegy eszmei keretbe foglalják az értekezlet munkáját.” Ekkor a fenntartható fejlődés definíciója még nem jelent meg. Annak fogalommeghatározását a Környezet és Fejlődés Világbizottság 1987-ben közreadott "Közös jövőnk" jelentésében olvashattuk először, akkor még leánykori nevén, harmonikus fejlődésként. 1992-ben Rio de Janeiróban már 172 ország vett részt a "Környezet és Fejlődés ENSZ Konferenciáján", melynek a fenntartható fejlődés már központi gondolatává vált.
Egy magyar szerzőnek, a környezetvédelmi vonatkozások iránt érzékeny közgazdásznak, Jócsik Lajosnak „Az öngyilkos civilizáció, A levegő és víz szennyeződése, a talajerő pusztulása” című könyve 1971-ben látott napvilágot. Fülszövege kiemeli úttörő szerepét, hiszen „a mű a maga nemében az első a magyar szakirodalomban, s szerzője méltán tekinthető a mai kor egyik új tudományága, az ökológia hazai úttörőjének”. Környezettudományi vonatkozásai kapcsán elhangzik, hogy „olyan témáról szól, amely az utóbbi időben elemi erővel tört a világ legégetőbb problémáinak sorába, és mindannyiunkat közelről érint: az emberi környezet védelméről.” Szép kivitelezésében is vészt jósló védőborítójához hűen a „szerző az emberi környezet szétrombolásának különböző változatait ismerteti”.
Az anakronisztikusan hangzó „Természetvédelem a Szovjetunióban” „A Honvédség népszerű természettudományos kiskönyvtára” sorozat 35. köteteként jelent meg. Érdekessége, hogy tartalmilag tökéletesen megegyezik a jellegzetes kék borítós dizájnnal kiadott, ugyancsak kultikus, „Természettudományos Kiskönyvtár” 26. kötetével. Nem véletlenül: a két sorozat több kötetében is egymás replikája volt. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége 1950-be adta ki a szovjet V. N. Makarov munkáját. Ez tényleg nem hangzik nagyon jól… Felelős kiadónak egy bizonyos Dr. Jánosi Ferenc ezredest tüntettek fel. Az ő személye az orosz szerzőnél is érdekesebb! Német földön tanult teológiát, református lelkészként és tanárként szolgált… hogy aztán hithű kommunistaként a Vörös Hadsereg magyar nyelvű lapját szerkessze, miniszterhelyettes legyen a Rákosi-korszakban, a társutas Hazafias Népfront főtitkáráva avanzsáljon, vagy épp apparatcsikként vezesse a Petőfi Irodalmi Múzeumot. De ez még mind semmi: privát életében Nagy Imre veje volt, Nagy Erzsébet ura, utóbb a Nagy Imre per egyik (túlélő) elítéltje. De vissza oda, amikor épp természetet védett! A kis kötetben van minden ínyencség. Tényleg csak csemegézve belőle: belebotlunk a szovjet Népbiztosok Tanácsának „A természeti emlékek, kertek és parkok védelméről” szóló 1921-es rendeletébe éppúgy, mint a történelmi tények tudatában még szürreálisabban hangzó utalásra arról, hogy 1920-ban Lenin aláírta a Népbiztosok Tanácsának végzését a dél-uráli ilmenszki védett ásványtani terület megalakításáról.